Németh Kornél
Németh Kornél 5 évig kommentáltam, most itt mondom el, mi is zajlik a 20*40-es játéktéren

Se veled, se nélküled…

Hivatalosan ugyan még nem kezdődött el az olimpia, ám az első labdarúgó mérkőzéseket már lejátszották. Mivel ebben a sportágban nem vagyunk érintettek, izgalmamban nem rágtam le a tíz körmömet, de ettől függetlenül sem vagyok igazán ötkarikás hangulatban. Soha életemben nem volt még olyan élményben/érzésben részem, hogy jól sikerült labdarúgó Európa-bajnokság után jön a világ legnagyobb sporteseménye.

Az, hogy nem éreztem még ilyet, nem egyedülálló jelenség, ugyanis legutóbb 1972-ben történt hasonló. A 10 000 000 szövetségi kapitány országában, ahol a labdarúgást leszámítva csak az olimpiai aranyérem az értékmérő, friss sikerélménytől eltelve sodródom az ötkarikás játékok hivatalos kezdete felé. Életemben először az 1992-es nyári olimpiát izgultam végig úgy, hogy valós emlékeim maradtak Barcelonából. 1992-ben persze a labdarúgó Európa-bajnokságot is figyelemmel követtem, csodálkozva néztem, hogy a dánok megnyerik a tornát. Ez a kettősség nem változott az évek során: néztük a foci Eb-t, szurkoltunk az olimpián. 2016 viszont egy egészen új és teljesen ismeretlen érzést hozott a felszínre: a magyar válogatott is ott volt a labdarúgó Európa-bajnokságon.


Kis túlzással fél Magyarország vonult át Európán, hogy a helyszínen szurkoljon, és mindez eredménnyel is párosult: a fiúk veretlenül nyerték meg a csoportjukat. Soha nem felejtem el, amikor az Izland elleni döntetlen után a marseille-i éjszakában két sör között egy angol drukker mutatja a telefonján, hogy a saját négyesünkben az elsők vagyunk. Több korosztálynak ez egy teljesen ismeretlen érzés, nem is tudtam ott és akkor mit kezdeni vele. Szimplán csak mosolyogtam és örültem. Ezt az érzést a nemzetközi kupákban induló csapataink sem ölték ki (teljesen), így most nem igazán tudok mit kezdeni az ötkarikás játékokkal. Kicsit olyan a szurkolói lélektan, mint a sportolói: ha a közelmúltban már mindent kiadtál magadból (értsd: csúcsformában voltál), csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudsz azonnal felpörögni. Az meg csak hab a tortán, hogy csapatok nélkül az olimpiai sem az igazi, márpedig most „csak” (erősen idézőjelben!) a pólósok lesznek ott Rióban. Nincs meg az érzés, hogy előbb játszanak a kézilabdázók valami felhozó meccset, majd várom a kapcsolást a judo csarnokba, hogy megnézzek egy selejtezőt, aztán pedig jön a pólósok (gála)előadása. A csapataink miatt az olimpia végéig izgulunk és a meccseik között lerágjuk a tíz körmünket az úszókért/cselgáncsozókért/minden magyarért. Milyen jó is volt 2000-ben, amikor azon bosszankodtunk, hogy női kézilabdázók és a férfi pólósok egyszerre játszottak döntőt (a távirányítóban lemerült az elem, annyit kapcsolgattam), közben meg a kajakosok is szállították az aranyakat. A döntőig vezető úton pedig a Nagy-Kovács-Csollány trió (ugye, hogy csak az aranyakra emlékszünk?!) tűzben tartotta az összes magyart.

 

Persze Hosszú Katinka, vagy éppen a pólós fiúk már az első igazi Riói versenynapon fellobbanthatják a bennem/bennünk a szunnyadó lángot és akkor újra teli torokból üvölthetjük, hogy RIA-RIA, HUNGÁRIA!