Sajnos túl késő volt...

A lilák kitartó szurkolói is beletettek mindet, a híres újságíró, a villanyszerelő, a testőr, a tanár, mind ott volt, hogy a játékkal, a szenvedéllyel úgy tegyenek, mint annak idején a főhős.

Akkor nagyon sokan aggódtak, a hírek szerint az egykori zseni élete nem legjobb formáját élte. Majdnem úgy volt, hogy nem jön el, a betegsége totál kikészítette, készült a súlyos májműtétre. Aztán hírét vette, hogy rengetegen szeretik, várják, óhajtják, hogy ott legyen ezen az őt segítő tornán. Ebbe szerveződésbe sokan teljesen ingyen lépte be. Ismerték Rostást, nagyon szerették a játékát, a jász születés meg extra érzelmet tett bele. Egy csepp kis településről, Jászjákóhalmáról érkezett annak idején a legjobbak közé, megállta a helyét, büszke volt rá a népe! A cigányság közül kevesen vitték olyan sokra, mint ő. Kolbász, ez volt Rostás beceneve, testvérét Hurkának hívták. Ő is jó játékos volt, a foci nem érdekelte annyira, pedig kemény, megalkuvást nem ismerő védő volt, különben meg büszke volt testvére sikereire! Amikor Rostás Sándor átigazolt Jászberénybe, a Lehelbe, csodájára jártak! Csinos, elegáns fehér kesztyűbe nyomta a téli meccseket, zabálta őt mindenki, élmény volt vele együtt játszani, sőt ellene is. Cseppet sem volt csoda, hogy elvitt őt egy nagy klub, már persze magyar szinten. Mindent felülmúlóan, zseniálisan játszott a posztján, prímás volt ő a középpályán, gyönyörűen irányított a csapatát. Elment Debrecenbe, aztán lassan a süllyedés. Lehetett volna nagyon komoly példaképe közösségének, csak nem ez jött! Elindult egy olyan úton, ahonnét nagyon nehéz visszajönni, sőt a megállás is pokoli kemény. Szóltak neki, nem lesz ez jó, kevesebb is elég lenne! A vége felé összefogott mindenki érte, későn volt!