Quo vadis magyar sport?
Rengetegen azért kerültek ki a riói olimpiára, mert négy évvel korábban berobbantak. Meglepetést okoztak, bíztak bennük, megkaptak mindet, aztán most meg a vaku fényében szépen hazaosonnak. Elmért időzítésről, becsapós Eb dicsőségről beszélnek. Meg ami a legkeményebb: a nyilvánosságot hibáztatják a bukás miatt!
Ok, most azokról nem beszélünk, akiket a bírók meg a magyar sportdiplomácia tett taccsra. De érdemes megnézni ezt a műfajt is. A magyar parancsnokok elfogadottságát a nemzetközi fejesek között. Ebben a szakágban legendásan szarok vagyunk. Úgy fest, mindenki a magyarokon gyakorolja csalás mértékét, vállalhatóságát. A jól látható napidíjjal mozgó hazai sportági elöljárók meg csendben majszolják az aszpikos sonkatekercs brazil verzióját! Zűrös esetben reménytelenül széttárják a kezüket, hogy ők erről semmit sem tehetnek, ilyen mocskos a nagy szövetség! Óh, ne. Srácok, felnőtt emberként el kell menni minden világversenyre, mutatni kell a jelenlétet, kérdezni, feladatot vállalni, kicsit smúzolni, nem pedig a hazai technikát erőltetni. Azon a játszótéren ez nem érvényes. Egyszer nem fogadta be a magyarok óvását a helyszínen tartózkodó világ bíróság!
Az úszóknál az a rossz nevezéses maga volt a bohóckodás. Példásan magyar akta. Itthon mást hallani, mint kintről, és ezzel teljes lett a káosz.
De most nem ez a fő kérdés! Hanem az, hogy jó-e az út, amin most a magyar sport poroszkál? Fénylő kirakat, érmekkel, rengeteg pénzzel, viszont aggodalomra okot adó jövőképpel. Igaz-e az a kép, amit magunkról látunk? Az éremtáblázat talmi csillogása meddig adhat erőt a magyar sport minden részesének? Lesz-e valaki, aki a változást elkezdi, vagy a mentálisan összeomlott példaképek, akik haza érkeztek egyből menekülnek az ilyen olyan alapítványok meleget adó kasszájához. Akik pofátlanul otthagynak olimpiát, itthonról belevigyorogva mindenki képébe: „úgyis az van, amit én akarok!”
Quo vadis magyar sport?