Egy majdnem siker a svájciak ellen

Totális összeomlás, összevisszaság, talán még egy kevés nyegleség is benne volt a pillanatban, amikor a nézők pásztázták az amúgy végtelenül fontos meccset. Kazincbarcelona a röplabdázás fellegvára, a városi vegyiüzem átpárologtatott egy pár lehetőséget a labdázni vágyó fiatalembereknek, kikísérleteztek pár aranyérmet, plusz a jelenben is nagyon ott van a csapat! 

Emiatt játszották Borsodban a selejtezőt, amely úgy indult, mint az álomesküvő. Minden patent volt, a svájciak értetlenül kóboroltak, mint alpesi tehén a zöld lámpánál, gyűltek a magyar pontok, forrt az aréna, dörzsölték a tenyerüket a hazai megmondó emberek, csillogás, sziporka, hátradőlés, glória! A második szett,- azt hiszem így mondják - még erősebbre sikerült, pár léha pontbeesett a Knöpflik számlájára, ám ezzel senki nem foglalkozott, hiszen látszott a siker. Aztán jött a harmadik, amibe még az is belefért, hogy ha bukják, a lendülte kitart a negyedik játszmára és akkor ezt a napot is le lehet zárni egyszerűen, gyorsan, pontosan. Ezt gondolták a nézők, a sportolók, csak a vendégek nem. A svájci válogatott,- amúgy ki hallott róluk bármit is, legalább annyira híresek, mint az alaszkai női vízilabda válogatott- a szokásos precízséggel, pár szerb származású tehetséggel, óriási türelemmel makacsul elkezdte termelni a számukra oly fontos, életmentő pontokat. Annyira belejöttek, hogy a negyedik részt is lehozták a maguk örömére, közben a magyar válogatott szétesett, most egy igazi klasszikus következik: „mint a Riga lánc”. Az edzőn tisztán látszott elvesztette tekintélyét, hatástalan volt az összes időkérése, sőt ebből a vendégek jöttek ki jobban! A rövid tanácskozás után a szövetségi kapitány távolról, akár sértődötten figyelte, mit beszélnek a beosztottai. Nem volt tűz a nézésében, a járása meg kimondottan szomorú volt! A legények lelombozódtak, a látogatók meg olyan erővel tolták le az utolsó részt, amit a közönség a magyar válogatottól szeretett volna látni!

Hát nem így lett!