Amikor a rosszban van valami jó

A szükség végtelen nagy úr, vele szemben lehetetlen védekezni, legfeljebb megoldást lehet találni. Ehhez még hozzávesszük a vb csarnokainak talaját, ezt az átkozott Gerflor nevű találmányt, így a sors, meg ez az ócskaság közösen döntött arról, hogy megfiatalodjék a válogatott!

Amire már régóta hatalmas a kívánság, csak hát a gyávaságot eddig nem ütötte át a gondolkodás! Réges-régen eljött az ideje a múló szenvedélyű, már csak öreg hírnevükből élő csontbrigád lelépésének! Tolták, vonták önmaguk fontosságát érlelő, sőt túlérett, mára inkább poshasztó cuccot, miközben a fiatalok ott toporzékoltak a hívó szó miatt, ami soha nem jött. Az összes vezető attól parázott, mi lesz, ha beég a csapat. Semmi. Ugyanezt lehozta volna egy csomó ifjú fickó, akiket Gyurka János utánpótlásedző ernyedetlen nevelt, eddig tök fölöslegesen. A klubokat nem érdekelte a magyar utánpótlás koncepciózus beépítése, a tervszerűség helyett inkább vettek pár szerb, horvát, bosnyák, szlovén csatalovat, aránylag olcsópénzért, a kicsiknek maradt a labdás háló cipelése, a kispad melegítése, meg a statisztika, amit ugye kötelezően előírtak, azt hozták! Ami muszáj volt, azzal machináltak, különben semmi. Erre jött most a válogatott tényleg szomorú sérülés sorozata. Az nem tiszta, hogy szükséges vagy tudatos megoldás volt az ifjak csatasorba állítása. Közben kiderült, hogy ezek a kiscsókák nem is olyan bénák, és hogy ha úgy adja az élet, képesek jó döntéseket hozni, merészet vállalni, megcibázni az öreg rókák már inkább lefelé konyuló bajszát! Most már csak azt kell megvárni, a kiégett, kormos, alkohollal sem tisztítható izzók folytatása mi lesz? Belátják-e végre, hogy ők a múlt, talán egy cseppet még a jelen, ami amúgy rém aggasztó, ám a jövő már semmiképpen nem az övék!