Mégis van bennem egy hatalmas üresség, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni, és ami miatt fáj picit minden nap a tv elő ülni. Ennek pedig az az oka, hogy idén egyik magyar kézilabda csapatért sem szurkolhatok. Nekem, aki fanatikusan rajong ezért a sportért, aki ha teheti, minden héten kimegy egy meccsre évközben, hogy élvezze a szép megmozdulásokat, kurva nagy fájdalmat jelent, hogy nem láthatom szeretett csapataimat Rióban.


 

Nekünk most annyi öröm jutott, hogy a szövetség nagyon későn, egy olimpiát beáldozva de végre elküldte Németh Andrást a nőktől, és belátva, hogy a magyar edzői szakma jelenleg – egy két kivételtől eltekintve – nem versenyképes, idehozta a legjobb külföldi szakembert a női válogatotthoz, és nézhetjük, ez az ember mit hoz ki belőlük. Annyi öröm jutott, hogy a férfiakért januárban szoríthatunk a világbajnokságon.

Illetve még annyi jutott, hogy nézhetjük, ahogy a szövetség egy újságíróval háborúzik, aki pedig lehet csak Mocsai Lajos kérését tartotta szem elött mikor a problémákról írt. Hiszen maga a mester hibáztatta a sajtót amiatt, hogy nem szólt időben arról: probléma van az utánpótlásképzésben, ezért nem tudunk világklasszis játékosokat kinevelni. Hát akkor most tegyük meg mi is: szólunk, hogy baj van az utánpótlásképzésben, hiszen az U válogatottak nem tudnak eredményeket elérni, főleg a férfiaknál. Eljött az idő, hogy végre kiemeljük a fejünket a homokból és szembe nézzünk a problémáinkkal együtt, az egymás elleni harcok helyett.

És ezt a gondolatot, akár az egész magyar sporttársadalom megfogadhatná...

 

Szerző: Gellért Bence