A legvadabb madridisták sem merészkedtek olyan messzire a nyolcaddöntők sorsolása után, hogy két jóízű meccsen oda-vissza megütik az addig parádésan menetelő, egyebek mellett a Bayern Münchent megalázó, Carlo Ancelottit az állástalan edzők kasztjába küldő Paris St. Germaint. Aztán a foci örök törvénye sokadszorra írta felül a gazdasági szempontokat, az amúgy szintén súlyos milliárdokkal kistafírozott Real Madrid – története során a „relativitáselméletnek” köszönhetően először tündökölt a szegény szerepében – kétszer is elagyabugyálta a párizsiakat.


A sportszakmai szempontokat hagyjuk: legyen elég annyi, hogy amíg a PSG-nél Neymar hiányáról sírtak, ríttak, addig a Realnál is ríhattak volna Luka Modric és a nem teljesen egészséges Toni Kroos miatt, a kispadra parancsolt 100 milliós Gareth Bale tartalékszerepét most fedje jótékony homály.

Felütötte a fejét a szomorúság Párizsban, olyan közhelyparádéval rukkolt elő tulajdonos, vezető és edző, ami simán kompatibilis lenne az NB I-ben. A „megyünk tovább”-klasszikust Dzsudsák Balázsnak köszönhetjük az amszerdami 1-8 után, hát, valami hasonlóról hadovált Nasszer el-Kaleifi klubelnök is. Eddig belecsatornázott egymilliárd eurót a szeretett jószágba, s hiába erőltet magára holmi megerőszakolt diplomáciai érzéket, azért a bukás mindig és mindenhol fájdalmas, legyen az Akasztón vagy éppen a Parc des Princes-ben. Persze van egy másik opció is: Párizsban egészen addig böfögik fel a közhelyszótárt, amíg nem történik meg a nagy áttörés. Ha azt vesszük, hogy Roman Abramovics 2003 után kilenc évet várt a Chelsea Bajnokok Ligája-győzelmére, akkor mostantól minden évben kora tavasszal felkészülhetünk sok fölösleges magyarázó szóra. Igen ám, de addig megromlik a párizsi, bár abban sem vagyok, hogy ez most bárkit is érdekel a francia fővárosban.