Még csak azt sem szabad felkérdezni a vereségre, hogy mit szemétkedtek a bírók.  Amúgy azok ketten csak akkor szívták ki a magyarok vérét, amikor nem volt döntő pillanat. Okosban szórták ki a semmire Vranjes szövetségi kapitány embereit. Szóval, hogy na, mégis.


 

De nem ez volt a legfájóbb. Hanem a sok eladott labda. A magyarok, bár nem kereskedők, sportboltosok, de több lasztit adtak el, mint a Decathlon meg a Hervis együtt. A 45. percnél 12 technikai hiba, ha ez nincs, tuti simán leverik az ellenfelet. Helyette most a tehetetlen dühöngés. Ezt nem lehet elviselni. Ebben nincs az ellenfél erősségének a dominanciája, ezt nem lehet ráverni a csaló sporikra, ez szimpla dühítő bénázás.

Erre tökre fölösleges rámondani, hogy „a meccs előtt ki gondolta volna ezt” ripacskodást, meg az ehhez csapódó kesergést, dünnyögést. Kit érdekel, a sok ha, meg hogy ez a világ egyik legjobb csapata. Ki a frászt érdekel a teória gyártás sokadik üres fejezete?  Ki foglalkozik ezzel még? Kikapott a magyar csapat, ez szárad a táblázaton. Kész. De hogy így? Ezt nem lehet elviselni! Őrjítő! Arról meg már nem is szabad beszélni, sőt inkább tilos megszámolni azt a sok kapufára dobott labdát. Ami az elszórt labdák számával együttesen együtt sima út a vereséghez!  Így a nagyon menő spanyolokkal nem lehetett lépést tartani. Akik persze piszok okosak voltak, jéghideg, már amennyire egy spanyol ilyen, mégis ilyen fejjel kihasználták az összes magyar megingást, gracias-t mondtak az emberelőnyre és szétverték Mikler kapus bármilyen gondolatát.

Hiába elégedett a góré, akkor is csak egy szalmaszál maradt a meneküléshez, továbbjutáshoz. Az igaz, hogy a jót kell megrágni, de ezt az idegesítően kiborító ki nem kényszerített hiba halmazt muszáj feldolgozni.

Más sem marad!