A Baselnek már az idegenbeli meccsen szórtak egy lazát, utána az is belefért, hogy a bamba svájciak hazai pályán pirítgatták őket egy szakadtas vereséggel. A PSG mindig látványosan eljut egy darabig, akár elkezdhetnék őket kikiáltani, hogy na, végre a rengeteg pénz meg a sok meló csak meghozza a gyümölcsét, és akkor jön egy spanyol csapat. Akiktől annyira összetojják magukat, hogy az immáron második filézésük inkább vicces és tragikus.


 

Páran úgy vélik, hogy a mocskos drága bohóchal, Neymar nem véletlenül sebesült meg annyira, hogy haza kellett rohannia. Nyilván csak Brazíliában praktizálnak olyan dokik, akik az ő nyavalyáját orvosolni tudják, és persze a hazai klíma a legerősebb áfium. Ha pedig valaki keresi őt, mondjuk Nasser el Khelaifi, a csapat gazdája, hát akkor tessék felpattanni valami magánröpcsire, aztán kimegy elé a váróterembe.

Párizsban halomra vették a régi idők nagy hőseit, az utolsó nagy merítésükre készülő bukikat. David Beckham afféle romantikus hősként érkezett, de ő sem tett annyit hozzá, mint amennyit elvitt. Pedig megadtak neki mindent. Dani Alves párizsi története a meghökkenéssel indult, hiszen a Juventus-al prímát alkotott. Őt is legyőzte a határtalan kapzsisága. Cavani nyakára hozták a brazilt, őt addig fúrták, míg lelép egy olyan helyre, ahol a célok elérhetőek, és megmaradhat főszereplőnek. A nemzetközi tornák állandó piros lámpás tökfeje Verrati ahol lehet, égeti magát meg a klubját, miközben a francia labdarúgás ömleszti a tehetségeket.  A gall bajnokságban virítani nem nagy cucc, a PSG-nek alap a bajnoki cím, de hát ennél többet tankol a csapatba a kuvaiti üzemanyagos.

Marad a semmi, az emberek halkan nevetnek, ha a PSG-t bármilyen nemzetközi szinten próbálják jó csapatnak beállítani.