Derűs fiú ez a Nagy Laci. Teljesen spontán előrukkoltam egy piros-kék csíkos pulóverben, merészeltem megjegyezni, hogy persze az ő tiszteletére húztam elő a szekrényből. Elmosolyodott, a sérült kezével meglapogatta a vállam… szépen megágyaztam a beszélgetésnek… :)


 Hát, persze, Nagy Laci szíve (történt, ami történt 2012 körül Katalóniában…) a Barcáé. Olcsó poén, gondolatkísérlet lenne eljátszani azzal, vajon mi lett volna, ha pár éve minden másképp alakul és spanyol színekben látjuk kifutni a pályára. De nem, ezt sürgősen fejezzük be! Nagy Laci a miénk, a maga zsenialitásával, a közhelyekbe csomagolt mondandójából kihámozott igazságaival, a szegediből veszprémivé lett profi kitartásával, a folyamatos győzni akarásával. Aki 36 évesen a válogatott-búcsú kapcsán tartott sajtótájékoztató végén fúj egy nagyot, a törött ujjával belecsap a levegőbe, majd őszintén kibukik belőle, hogy „pedig olyan jól éreztem magam a bőrömben”, na, az egy olyan figura, akinek tényleg elhiszem, hogy „közel a nyugdíjhoz” is imád meghalni a pályán.

Függ tőle, vágyja az adrenalint, ahogy odarakta magát két olimpián, ahogy Londonban az ő vezetésével kiütöttük Izlandot, vagy ahogy hétről hétre parádézik a Bajnokok Ligájában. Nem mellékesen nyert két BL-t a Barcával. Gondoljunk már bele, emberek: a Kemény-legények közül Benedek Tibi és talán még valaki nyert egynél több BL-t. Más nem. Ez a fickó, ez a Nagyra nőtt Lackó (annó még így becézték) meg csak lehúzott 12 (!) évet Barcelonában. Ez mondjuk olyan, mint Dárdai Pali jelenleg is tartó berlini helytartósága.
Nem irigylem az utódait, Ancsin Gábort, Balogh Zsoltot és Bartók Donátot. Nagy Laci magasra tette a lécet, sajnos könnyű alatta átsétálni.

Minden jót, László, ja, és köszönjük!