A nyolcvanas-kilencvenes években szocializálódott sportrajongók még emlékeznek a bíróra rárontó, a ma a műveltséget megcsillantó és a műveltségükkel (?) kérkedő generációra, a közhelykirályokra, akik álmukból felkeltve is elmondták, hogy nem velük volt a kapufa és Fortuna istenasszony éppen miért nem fogadta a kegyeibe a csapatukat, és a három pont (korábban kettő) úgy kellett, mint egy falat kenyér. Mára radikálisan átalakult a kommunikációs piac, a bullshitelés nagymesterei ugyan továbbra is lubickolnak a zsíros állásokban, de feltűnt egy vadonatúj generáció vagy inkább egy új trend.


 

Ennek egy ékes megnyilvánulását olvastam a héten Ljubomir Vranjestől. A Telekom Veszprém kézilabdacsapatának edzője szakított a hagyományokkal és három vesztes mérkőzés után kijelentette, hogy nem kötelező nyerniük a hétvégén. Elég merész megközelítés, mert tételezzük fel, hogy ezzel az "altatással" csak leveszi a terhet a játékosai válláról, egyfajta görcsoldó gyógyszert vet be, így motiválja a játékosait. Elfogadom, ez akár nyerő is lehet. Na, de mit érezzen a "nem kötelező" olvasása után a veszprémi drukker, aki úgy nőtt fel, hogy jöjjön bárki a bakonyi katlanba, azt, ha nem is agyon, de jól meg kell csapni.

Vranjes zsinórban három vesztett BL-meccsel a háta mögött meglehetősen cinikus húrokat pengetett, mármint azzal, hogy nem kötelező nyernie a csapatának. Nyerni kell, muszáj, oké, leírom, kötelező, mert mégis csak győzelemre, pénzre és örömforrás korlátlan biztosítására megy ki a játék. S ha ez nincs, és a szurkoló – akár egy gyenge elszólás miatt – hite meginog a csapatban (és az edzőben), annak (főleg Veszprémben) hiánya euromilliókban mérhető a pályán. Szóval, értem én, hogy trendi mostanában túl őszinte, jó fej, a drasztikus, kizsigerelő élsportot emberi oldalról szemlélő edzőnek lenni, de ez kevés.

A sport már csak olyan, hogy ideig, óráig el lehet fedni dumával az igazságot, de egyszer eljön az igazság pillanata. S ezt Vranjesnek is tudnia kell.