Szélesi Zoltán hiába húzott le éveket külföldön, hiába számít européer (jelentsen bármit is ez…) szakembernek, nem tud kibújni a bőréből. Azt mondja, amit hallott egész életében, amire kondicionálták, azt a közhelyet prüszköli az elé tolt mikrofonba, amit olvashat hétről hétre a sportsajtóban.


Én nagyon empatikus vagyok, abszolút átérzem, milyen ciki, kényelmetlen, megalázó lehet úgy leülni a kispadra, hogy 1., a volt főnök csicskása (bocs, pályaedzője…) voltál, 2., a leendő főnök csicskása (bocs, jobbkeze…) leszel, 3., tudod, hogy csak két meccsig tart a királyságod, hát, miért is venne téged komolyan bármelyik játékosod is. Szóval, esküszöm, én tényleg értem ezeket a frusztrációkat, de ettől még annyira örülnék, ha nevezett úriember, Dárdai Pál kevés őszinte barátjának egyike (ezt maga a berlini mester mondta), megtisztelne egy őszinte mondattal. Nem vágyom én sokra: ha csak azt mondta volna, hogy szégyellem magam vagy többes számban, szégyelljük magunkat vagy bocsánatot kérek vagy kérünk, esetleg elrontottam, nem biztos, hogy méltó vagyok az ideiglenes szövetségi kapitányságra. Na, szóval, ha valami hasonló hagyta volna el Szél (így becézik) száját, akkor felteszem a kezem, és azt mondom: oké, gyengék vagyunk, de legalább van egy tökös csávónk. Így ezt nem tudom mondani. Az „elemezzük a hibákat” kábé olyan, mint amikor valamelyik NB I-es edző azt találja mondani, hogy úgy kellett nekünk a három pont, mint egy falat kenyér.
A szurkoló (és a szakíró…) már csak olyan, hogy egy-egy őszinte mondatért és néhány győzelemért (lásd a Dárdai-faktort) mindent képes megbocsátani, sőt, szabályszerűen tud isteníteni embereket. Kedves Szél, ha nem megy a pálya szélén, ha égsz, ha megaláznak, akkor legalább mondj valami szívhez szólót. Néha ez is hat egy pofon után. Ha már felpofoztak…